én nem tudom, mi van ezzel az évvel, de eddig csak elvett, nem is keveset, adni semmit sem adott. elvett életet, reményeket, pénzt, és lassan a hitet is. éppen hogy valahogy realizálni kezdtük, hogy Timi nincs velünk többé, történik egy értelmezhetetlen baleset, aminek a terheit valószínűleg még hosszú évekig nyögheti egy olyan ember, akiről utoljára feltételeztem volna, hogy ilyen történik vele, mikor annyira körültekintő, higgadt sofőr. ez a húsvét meg... a szombati buli kissé másképpen alakult, mint terveztük, tekintve, hogy még meg sem érkeztünk, mikor csörög a telefon: betörtek a praktikusan nyolcadik kerülethez ragaszkodó barátnőmhöz; odarohanás, rendőrökkel eszmecsere, és megtapasztalhattuk azt is, hogyan dolgoznak a hazai helyszínelők - hát nem egy CSI. mindent vittek, ami mozdítható volt, és elég kicsi ahhoz, hogy ne legyen feltűnő vele végigvonulni az utcán. ma meg anya hagyta el a pénztárcáját a temetőben. mi jön még?

mint fekete hangyák egyre csak gyülekeztek az emberek, az aprócska, méltatlanul egyszerű temető befeketedett tőlük, a nap is csak félve, ritkán kukkantott ki a felhők mögül. a ravatalozó ajtaja nyitva állt, hogy aki utoljára látni akart, még megnézhesse arcodat, szemedet, ami sosem nyílik ki többé. mondják, menyasszonyi ruhába öltöztettek, amit életedben sosem vehettél fel. nem mentem be. én inkább úgy akarok rád emlékezni, ahogy ülsz a teraszon, be nem áll a szád, csacsogsz és nevetsz, hisztizel és mesélsz. bárcsak azt mondhatnám, hogy a szertartás hozzád méltó volt, de valójában mindenhez volt köze, csak hozzád nem. aki ismer, tudja. aki szeretett, annak így is megrázó volt, felfoghatatlan, hiába láttam a nevedet a fejfán, mintha nem a tiéd lenne, csak egy név, mint a többi sírkövön és fejfán; egytől egyig hiányoznak valakinek. a legmegrázóbb pillanat, ami örökre belevésődött a fejembe és a szívembe, az a hang volt, amikor lezárt koporsódat leengedték, és az első néhány lapátnyi föld koppant a fedelén. annyira végleges volt, annyira fájdalmas, és annyira éles, hogy még a legerősebbeknek is eleredt a könnyük; a föléd halmozott tengernyi virággal elbúcsúztunk tőled, - rózsaszín volt a legtöbb, hát mi más lehetett volna? - de soha, amíg csak élünk, soha nem fogunk elfelejteni.

hiába jöttünk el messzire, hiába élem meg a lehető legpozitívabban a jelent, és próbálok nem gondolni rá, a tudatalattimban, vagy talán még annál egy kicsit feljebb folyton ott motoz, fel-felbukkan, hallom a nevetését, látom az arcát, eszembe jutnak foszlányok az elmúlt tizenöt évből, és egyszerűen képtelen vagyok úgy gondolni rá, hogy már nincs. rettegek a keddtől, mert már tudom, hogy nem lesz tőle könnyebb, nem zár le semmit, nem lesz elfogadhatóbb; korábban azt hittem, ez valami fordulópont, amikor majd tudatosul, de már tudom, hogy tudatosulni csak a hétköznapokban fog, amikor nem jön többé. nem meséli az olykor követhetetlen történeteit, mert neki már nincsenek történetei, és nem is lesznek, nekünk pedig csak emlékek maradnak. róla. vele. nagyon, elmondhatatlanul nehéz.

hát vége. remény eddig sem volt, legalábbis minden erőmmel azon voltam, hogy ezt tudatosítsam magamban, de ma végleg lehunytad a szemed, és most csak ülök itt, és nem tudom elhinni. arra gondolok, amikor utoljára itt voltál, két nappal előtte, kínait ettünk, és arról beszéltél, hogy végre minden dobozt kipakoltál, minden a helyére került, és hogy az aloe vera szereti az előszoba sötétjét. beszéltél. ahogy mindig, folyton. nem lehet, hogy így érjen véget, annyira, de annyira igazságtalan. most, hogy végre megtaláltad a helyed, hogy levetkőzted a múltadat, elővetted a tiszta papírt, és elkezdted írni a történetedet. ki döntötte el, hogy ilyen rövid legyen?

bár még fel sem tudom fogni igazán, hogy ez mit jelent: hiányozni fogsz.

múlóban az első sokk. hogy mi költözik a helyére, jobb bele sem gondolni. ahogy telnek a napok, egyre távolabb kerül, és mégis minden pillanatban beférkőzik a gondolataim közé. azt hiszem a gyász második szintjén járok, dühös vagyok rá, magamra, hogy nem gondoltam rá, hogy nem figyelmeztettem, bár több, mint biztos, hogy annak sem lett volna foganatja. tegnap be akartuk menni a kórházba, valószínűleg inkább magunk miatt, hiszen ő már semmit sem érzékel ebből a világból, de kiderült, hogy átszállították Vácra. ez nagyjából a kimondása annak, amit eddig is tudtunk: hogy lemondtak róla, hogy nincs remény. nem akarom hiú ábrándokba kapaszkodva azt mondogatni, hogy még történhet csoda, mert nem történhet, bármennyire is szeretnénk. el kell engednünk őt, de ezt még leírni is nehéz, nem hogy megtenni.

tisztul a kép. könnyebb nem lesz, csak érthetőbb, ettől még ugyanannyira felfoghatatlan. hogy nem halljuk többé az olyan nagyon jellegzetes micsodaaaaa? felkiáltást, nem nézünk össze többé értetlenül egy-egy látogatása után, feltéve a kérdést egymásnak, hogy "te értetted..?", és rázzuk egyszerre a fejünk. nem bosszankodunk többé, hogy már megint késik, és nem aggódunk többé, hogy meddig bírja még ezt. vége van. persze attól, hogy kimondom, hogy leírom, még nem manifesztálódik, nem válik valósággá, pedig nagyon is az, bármennyire is szeretnénk, hogy ne így legyen. neki ennyi adatott, még ha közre is működött ebben, hathatósan. bárcsak végiggondoltam volna egyszer is, bárcsak megláttam volna az összefüggéseket, és figyelmeztethettem volna. bár valószínűleg nem lett volna semmi foganatja, mégis másként tudnék a tükörbe nézni, hiába tudom, hogy ez nem az én felelősségem. de lehet, hogy mégis az enyém, és mindannyiunké, akik ismertük őt. nehéz róla múlt időben beszélni, és bár fizikailag nem is indokolt még, valójában be kell látnunk, hogy az az életvidám, cserfes, energikus lány már nincs többé, akkor sem, ha a teste ott fekszik azon az ágyon, a gépek között.

hosszú folyosók, szobákból kiszűrődő hangok, beszélgetés, irigylem, én is beszélgetnék, nem tudom elhinni, hogy többé nem hallom a csacsogását, amibe néha a fejem is belefájdult, mert csak mondta, mondta, most meg fekszik kiterítve, gépek csipognak körülötte, az élettel teli szeme csukva van - olyan, mintha csak aludna, békésen pihenne. elfehéredett ujjakkal szorongattam az ágy korlátját, néztem az arcát, a lábát, ahogy meg-megrándult, mintha álmodna; csak azt kívánom, hogy tényleg álmodjon, álmodja tovább az életét, ha már nekünk nélküle kell folytatnunk. nincsenek szavaim, csak elmosódott képek és beszélgetésfoszlányok maradtak meg a tegnap estéből, lemondó, üres tekintetek, és hitetlenség, még mindig, hiába látjuk, hiába halljuk, felfoghatatlan.

nem hittem volna, hogy ez bekövetkezik, de tanítottál nekem valamit: minden nap minden perce ajándék, és ha nehéz is, erről egy pillanatra sem szabad megfeledkeznünk, és úgy kell élnünk, hogy ehhez tartsuk magunkat.

hallom amikor azt mondják: nem fog felébredni, felfogom a szavakat, de valahogy üresek, nem értem őket, jelentésüktől megfosztva pihennek a kövön. tegnap egész nap az járt a fejemben, hogy amikor majd felébred, hogy fogja itt előadni nekünk, hogy ő látta a fényt. láttam magam előtt, ahogy világmegváltó bölcsességgel kijelenti, hogy ő már megértette az élet értelmét, és egyébként is, szükség volt erre a megtapasztalásra. elképzelhetetlen, hogy ne így legyen. elképzelhetetlen, hogy ne bosszankodjunk többet, amiért már megint késik, hogy ne hallgathassuk többé a csicsergését, vagy vigasztaljuk, ha a padlóra kerül. elképzelhetetlen.

az élet illékonysága halálra rémít. mikor már túl természetes, rájuk gondolok, épp a napokban idéztem fel az arcukat, most meg történik egy ilyen, ami megmagyarázhatatlan, de egyúttal hideg figyelmeztetésként hasít belém: bármikor, bármi. újra csak várakozni, hírekre, sosem volt az erősségem, és közben folyton eszembe jut, ahogy két nappal korábban még itt ült az asztalnál, és nevetgélt. remélem a mostani álma valami olyan helyen játszódik, ahol megszabadul a gondjaitól, és mire visszatér közénk, mert ugye visszatér, képes lesz rá, hogy változtasson az életén - az életén, aminek még nem lehet vége.

a hétvégén megint egyszer győzedelmeskedtem, egyszer meg majdnem, lyány létemre az erős, ügyes férfiak felett, és voltam büszke, meglehetősen. póker, persze. lehet, hogy meg kén' próbálnom ezt az online szerencsejátékot, ha már a lottó nem akar bejönni. hátha.

ki hitte volna, hogy a kecskék is féltékenyek - ez szombaton derült ki, amikor egy különösen nagyra nőtt példány a simogatáson felbátorodva a nyomunkba szegődött, és gyakorlatilag minden erejével azon volt, hogy kisajátítson minket, arrébb lökdösve az összes állatot, legyen az malac, kutya vagy szarvas. miután megszabadultunk az öntudatos és szeretetéhes kecske szorításából - ez közvetlenül azután történt, hogy "kötelet" húztam egy kövérkés ebbel, az idézőjel pedig azért, mert a kötél ez esetben egy csirke farhát volt, amit a kis hamis a szatyromból lopott el arcátlanul, abból a hatvan kilónyi farhátból, amit a noénak szállítottunk (persze ő nyert) -, szóval miután leépítettük a mekegőt, bebarangoltuk a komoly fejlesztésen átesett terepet, simiztünk fehér pamacsos kutyát, feltöltődtünk, szomorkodtunk és örömködtünk. jóság.

pont aminek látszik.

ha azt éreztetik veled, hogy semmire sem vagy jó, a munkád értéktelen, és gyakorlatilag bárki képes lenne elvégezni, tehát rád alapvetően egyáltalán nincs is szükség, és a legjobb, amit tehetsz, hogy csendben leülsz, és örülsz, hogy dolgozhatsz - az minimum demotiváló, de egyúttal éppen elég ahhoz, hogy véglegesen magamhoz térítsen, mint egy nyakba kapott jeges pohár víz, így tehát, hogy végre öntudatomra ébredtem, már tudom, merre kell indulnom, és mit hagyjak magam mögött, lehetőleg örökre. szóval tulajdonképpen meg is köszönhetném neki, ha éppen nem utálnám annyira, mint amennyire.

kiderült: ez a hó nem alkalmas hóemberépítésre. ebből egyáltalán nem akarok messzemenő következtetéseket levonni.

tegnap viszont megtudtam valamit, ami még csak kezdetleges, ébredező, bizonytalan, múltját tekintve még csak egynapos, mégis örömmel tölt el, ha rágondolok. hátha.

talán még sosem akartam ennyire porszem lenni. építgetni a saját kis világomat, a naggyal, amiben élek, pedig csak annyira törődni, amennyire épp kedvem tartja. sokáig úgy tekintettem a világra, mint valamire, ami körülvesz, de ami állandó, meghatározott, szabályok szerint működik, természetes, hogy van, és nekem nem kell foglalkoznom azzal, mi hogyan történik benne, mert mindennek megvan a maga rendje. most viszont annyira felkavarják a porszemeket, hogy én se maradhatok nyugton, pedig másra se vágyom. még akkor is, ha ezt egyesek homokba dugott fej-effektusként értékelik, én jobban szeretnék csak a saját világommal foglalkozni, pakolni szépen egymásra a téglákat, háborítatlanul, élvezni és megélni, ami jó, küzdeni a nehézségekkel, sírni, amikor másképp nem megy. de most megijeszt, ami a nagyvilágban történik, még akkor is, ha ennek a nagyvilágnak a határai azonosak Magyarország határaival, mert tartok attól, ami felé haladunk, és most először zavar a tehetetlenség, ezen a szinten. hogy nem tudom befolyásolni a történéseket, egyúttal szenvedő alanya vagyok én is. a kiszolgáltatottság érzése megrémít.

nem tudom, hogy emiatt van-e, vagy hogy egyáltalán hogyan kapcsolódik ehhez, ha kapcsolódik, de mostanában egyre többet gondolok a példaképeimre. nincsenek olyan sokan. nem mintha nehéz lenne kivívni a tiszteletemet. csak valamiért kevesen vannak, akikre feltételek nélkül felnézek. nem bálvány-szerű imádatról van szó. lehet, hogy valamiféle iránymutatást várok tőlük. nem szó szerint. mert egyikük sem fog felhívni, hogy elmondja, szerinte mit kéne tennem. nem mintha úgy érezném, hogy feltétlenül tennem kell valamit, csak rosszul érzem magam attól, hogy nem tehetek semmit. ez kissé paradox, tudom. én is szívesebben építenék hóembert odakint.

talán a tudatalattim dolgozott, mikor olyan könyveket vettem le a polcról az utóbbi időben, amik már régóta várakoztak, hogy elolvassam őket, és amik egytől egyig valamilyen elképzelt világba repítenek - mert ami mostanában a mi valóságunkban történik, az elől jobb elmenekülni. legalábbis arra az időre, amíg Középföldén, vagy a Roxfortban kalandozik az ember. persze van, aki a valóságban is minél távolabbra kerülne innen, de én nem. még akkor sem, ha könnyes szemmel kell hallgatnom Márta Istvánt, amint arról beszél, hogy már csak néhány nap, és itt a búcsú ideje, elköszön a színházától, hogy valami olyannak adja át a helyét, amiről jobb szót sem ejteni. még akkor sem, ha egy olyan országban vagyunk kénytelenek élni, ahol a köztársasági elnök nem tartja kötelességének, hogy fejét lehajtva, elnézést kérve távozzon a posztjáról, ha már olyan ügybe keveredett, ami etikailag és morálisan egyaránt megkérdőjelezi az alkalmasságát. még akkor sem, ha egyre inkább úgy tűnik, tanulni itt csak annak lesz lehetősége, akinek elég vastag a pénztárcája. még akkor sem. pedig.

nem tudom, miért hittem, hogy jó ötlet lesz, ha az év utolsó napjának délutánját egy interaktív horrorszínházban töltöm. én. mindenesetre így lett; nem is tudtam, hogy így tudok sikoltani. szóval, mintegy lezárásképpen sikerült szembenéznem minden létező félelmemmel, meg olyanokkal is, amikről nem is tudtam, hogy vannak. pedig. így, hogy már túl vagyok rajta, tulajdonképpen igen büszkén húzom ki magam, mert hát megcsináltam, nem mentem oda egyetlen zombihoz se, megrángatva a szakadt ruhája ujját, hogy vigyél ki innen, MOST. de nem sokon múlt. viszont legalább olyanokkal töltöttem az év utolsóját, akik fontosak.

éjfél elmúltával meg pezsőspohárral a kezünkben, és bizakodással a szívünkben álltunk az ablakban, és néztük az ingyen tűzijátékot; közvetlenül előtte pedig olyat tettem, ami egyáltalán nem jellemző: horrorfilmet néztem - a délutáni program után már sétagalopp volt.

elképesztő, hogy milyen tempóban peregnek a napok, a hónapok, az évek. ijesztő.

furcsa egy karácsonyunk volt. pofonokkal (nem szó szerint, persze), betegséggel, és egy éneklő rénszarvassal. valahogy mégis meghitt volt, bár egyúttal szomorú is, tehát nem kifejezetten hagyományos. mikor az embernek olyasvalakiben kell csalódnia, akiről nem is feltételezte volna, hogy valaha okot ad erre, az előtt csakis értelmetlenül lehet állni, tudomásul venni, és egyszer talán megbeszélni, de nem mostanában, az biztos.

másfelől viszont, ahogy ő kiállt mellettem, az mindent elmondott. pedig ott se voltam. lehet, hogy nem beszél olyan gyakran, mint szeretném, de mikor mégis megteszi, akkor abban benne van minden. és ékszert is kaptam, ami meg már túlszárnyal minden képzeletet. ráadásul gyönyörű. szóval az ünnep felemás.

mint nyugvópont a már nem is olyan távolban - ilyen a huszonnegyedike, és már csak két nap, amíg még ezermillió dolgot kell elintéznimegvennibecsomagolnielkészíteniátadnidíszíteni. utána meg a nihil. vagy pihenés, ki hogy hívja. a nyugdíjasok megajándékozását már befejeztük, visszatértem a szokásos hétköznapokhoz - napközben műtárgyak, este műtrágya. stílusosan. elképesztően sokoldalú vagyok. mindenesetre jöhetne már a jövő hét, valamivel szaporábban.

ma valami olyan negatív erő nyomott a víz alá, aminek a szorításából csak komoly nehézségek, és némi bor árán tudtam szabadulni. mintha minden, ami biztosnak tűnt volna körülöttem, hirtelen ködbe burkolózott, és ingoványra tévedt volna; mintha mindent megmérgezne valami beazonosíthatatlan erő, ami megállíthatatlanul terjed. mi történik? hogy maradhatunk a felszínen? bennünk megvan az a valami, ami összetart. meg kell lennie.

tegnap reggelre az amúgy sem vékony s kecses bokám duplájára dagadt, úgyhogy munka helyett a rendelőben találtam magam, egy órával később pedig a röntgenen, aminek eredményeképpen kiderült, hogy törés nincs, ficam van, és még valami, ami egyáltalán nem való oda: egy babszem nagyságú járulékos csont, ami ott lakik a lábfejemben, ki tudja, mióta. az orvos szerint nem kell vele törődni, engem mégis aggaszt kicsit, már a gondolat is. bár, ha eddig tudtunk együtt élni, ezután sem lehet gond. a balesetemnek köszönhetően azonban a nyugdíjasok hiába várták az ajándékot tegnap és ma, holnap viszont már hősiesen, bicegve szállítom a betevő kávé- és nápolyi-adagot. csodás.

lezuhantam ma a lépcsőn, és egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy vajon ér-e ez ennyit, mindez egy olyan házban történt, ahol a lépcsőház plafonjából növények nőttek ki, de az igazán elképesztő az volt, hogy a szomszéd ház meg úgy nézett ki, mint egy falanszter, minden tökéletes, makulátlan, és egyforma; de találkozunk vidám portással, izgatott kutyákkal és mindeközben lelki életet is éltünk - egyáltalán nem volt könnyű. hogy holnap örülhetnek-e a nyugdíjasok, az attól függ, lábra tudok-e állni.

már egy hete ajándékozzuk meg a nyugdíjasokat, és egyúttal már egy hete ajándékoznak meg minket ők olyan pillanatokkal, amiket sokáig emlegetünk majd. ezért, azért. amellett, hogy egy pusztuló világ - az egykori polgári lét - romjait látjuk napról napra, ami nagyon lehangoló, közben ezek a nénik és bácsik, az örömmel a szemükben, meg a történeteikkel, még akkor is, ha többnyire azok is olyan szomorúak, fényt visznek ebbe az egészbe. kárpótolnak. mint az Andrássy út fényei, amik még mindig olyan megkapók, hiába látja őket az ember évről évre.

node, azért volt már konyhapulton felejtett műfogsor, ajándék csoki, tangában ajtót nyitó néni, aki ráadásul még be is invitálta az ajándékhozót, szerencsére; kedves és kevésbé kedves kutyák, akik egytől egyig beindulnak a szőrös csizmámtól, továbbá szennyvíztől felázott parketta-problematika. és persze iszonyú mennyiségű lépcső, ijesztő liftek, karácsonyi vásár és forralt bor, már akinek. szeretem.

nem véletlen, hogy a cicahordót már lassan egy hónapja a csomagtartóban hurcolászom, és folyton bosszankodom miatta, hogy mikor adhatom már vissza a jogos tulajdonosának. nem véletlen, mert ha ma nem lett volna nálam a macskahordó, akkor a cicus, aki most a teraszon szundít benne, eléggé fázna. így viszont van helye. ha már így jött. mert hogy jött, kérdés nélkül, lepofozta a kutyát, és letanyázott; kedvelem. nem csak mert kicsi, és puha, és bájos, hanem mert szimpatikus a személyisége. egyáltalán nem fél a kutyától, aki viszont annál inkább tőle, ismerkedési fázis van. rájöttem, hogy mindig arra vágytam, hogy legyen egy kutyám meg egy macskám, akik barátok.

s lőn.

tegnap megjártuk Gödöllőt, csevegtünk nénikkel, csodáltunk unokákat, aztán elszáguldottunk Csömörre, ahol Szerencsekerékbe feledkeztünk - igazán nosztalgikus, ráadásul tiszta-szoba-állomás - aztán végre részt vettünk az idei évad számunkra első színházi előadásán, ami Grönholm-módszer, és Új Színház, amíg még lehet, ugye. egyébiránt élmény, nekem mindenképp. mindezek után, amolyan levezetésképpen, és egyúttal részben bemutatkozásul elnyertem kz kollégáinak összes pénzét pókeren, szerintem megszerettek.

szeretem a halloweent. ilyenkor érezzük, hogy már vannak hagyományaink. mármint nekünk, neki és nekem. még akkor is, ha csak egy tök kifaragásáról van szó. de már az ötödikről.

V. Edgár

végre beteljesedett, itt van, most akart jönni, most kellett jönnie, ami pedig majdnem napra pontosan egy évvel ezelőtt történt, azt nagyon mélyre zárhatják magukba, a fájdalmat fölülírja az öröm. amikor megcsörrent a telefon, sírni tudtam volna, - megmagyarázhatatlan -, a megkönnyebbüléstől? az örömtől? a saját keserűségemtől? vagy mindettől egyszerre. pedig még csak nem is vagyunk barátok. de annyira megérdemelte már ezt, hogy azt érezhesse, hogy tartozik hozzá valaki, és tartozik valakihez. és egyszer a mi időnk is eljön, tudom. addig meg örülhetünk, hogy örülnek.

én vagyok az utolsó, aki elvágyódna innen, és mindig azt mondtam, hogy sose tudnám itthagyni a családomat, az életemet, ezt az országot. mikor néhány nappal ezelőtt Dörner György pályázatát olvastam, amit az Új Színház igazgatói posztjára nyújtott be, és amellyel győzni tudott, úgy éreztem, hogy a következő gépre felszállnék, és olyan messze hagynám a hátam mögött ezt a helyet, hogy emléke se maradjon bennem. nem akarok egy olyan országban élni, ahol ilyen megtörténhet, ahol olyan mondatokat lehet következmények nélkül leírni, mint amilyeneket Dörner leírt - illetve, írni írhatná felőlem, magának, egy naplóba, egy távoli helyen, egy kis szobába bezárva. de hogy ezzel a nyíltan szélsőjobboldali maszlaggal, aminek egyebek mellett se füle, se farka, ma Budapesten el lehet nyerni a főpolgármester támogatását, az kiver minden létező biztosítékot. nálam. meg szerencsére másoknál is, bár tartok tőle, hogy ennek semmiféle folyománya nem lesz. persze, a kultúra mindig is függött a politikától, vagy legalábbis befolyásolva volt általa - de ami az Új Színház körül folyik, az túlmegy minden, számomra elképzelhető határon. Márta István egy gyönyörű mondatot mondott ennek kapcsán, amit leírnék ide:

"Színházat lehet elkötelezettségből, dacból, indulatból, szolidaritásból, ellenállásból, szórakoztatásból, különféle hitből és elkötelezettségből, ön- és közösségi célból, szenvedésből és szenvedélyből, szeretetből csinálni.
Egy módon nem: gyűlöletből."

hát- és derékfájós, hangos, fáradtságos, emlékezős szüreten túl.

mindig arra vágytam, hogy az egyik munkahelyemen az asztalra borulva szundíthassak húsz életmentő percet, amiért a másik munkahelyemről előző éjjel fél kettőkor értem haza. és lőn.

álltam ma délután a tetőn, szívtam egy mély slukkot a cigimből, és ekkor felcsendült a dicsőítő ének, amit istenről/nek énekeltek, és egy pillanatig nem tudtam értelmezni, hogy most akkor mivan, valahogy ez olyan nehezen jött össze a lerobbant gyárteleppel, mintha valami nem lenne a helyén, aztán fejtegetésbe kezdtünk arról, hogy miért érzik sokan, hogy tartozniuk kell valahová, amit maguknak nem tudnak megteremteni, ezért külső segítséget kérnek, így kötnek ki szombat délután egy gyártelepen hozsannázva.

by the way, erről ez jutott eszünkbe, ami miatt már az is megérte, hogy egyáltalán felmerült a téma.

ha valaki akár két hónappal ezelőtt azt mondja nekem, hogy kukoricatáblák között, a nagy semmi közepén állva a szalmával felszórt sárban, miközben az orkán erejű széllel és a sátor széléről a nyakamba csurgó vízzel harcolok, egy mikrofont fogok egy gazda orra alá dugni, és arról faggatom, hogy milyen lesz az idei termés, egészen egyszerűen kiröhögöm. meglepő dolgokat bír produkálni az élet.

a szükségtelenül, ámbár embertelen drágán megcsináltatott útlevelemmel szerdán átléptem a határt, hogy néhány órával később megmagyarázhatatlan vágyódást érezzek az oly sokat szidalmazott kicsi Magyarország után, annak ellenére, hogy ismerkedtünk szőlővel és borral, kaptunk utánozhatatlan reggelit, fejtegettük az univerzumot és filmet is forgattunk, mintegy mellesleg. Szerbia nem mutatta meg a vonzó arcát, már ha egyáltalán van neki olyan; egyáltalán nem bírtunk beleszeretni Újvidékbe, viszont hazafelé eltévedtünk, aminek köszönhetően számos falu megtekintése után ugyanarra a konklúzióra jutottunk: menjünk már haza. persze ettől még jól szórakoztunk, de ezt igazán csak magunknak köszönhetjük.

az ember gyanútlanul leül egy asztalhoz, ráadásul egy borzalmas nap után, és két óra múlva kap valamit, ami talán semmi, talán mindennél több. kell még egy kis rágódás, néhány igen, de talán most. végre. talán.

mindig izgalmas, mikor beleturkálunk a múltba. ahogy telnek az évek, áthelyeződnek a hangsúlyok, de előbb-utóbb visszatérünk azokhoz, akiktől valaha valamit kaptunk. és akiknek adtunk valamit. némelyikük nem is tűnik el mellőlünk, mások elkanyarodnak, és járják a saját útjukat, hogy aztán újra mellénk szegődjenek. hogy hívó szóra jönnek-e, vagy csak úgy, maguktól találnak vissza, nem számít. a lényeg, hogy itt vannak, és ez olyan megnyugtató érzés.

csináltattam ma négy igazolványképet, tizenegyezerért. nem, nem a retusálás került ennyibe, az dobott rá egy kevéskét, hogy mire felértem az aluljáróból, egy csinos kerékbilincs várt, mekkora szerencse, hogy még ott volt az ember a kulccsal, aki nem túl meglepő módon nyitott volt rá, hogy máshogy intézzük el, de még így sem volt belekalkulálva. ezután már csak hab volt a tortán, hogy az útlevélhez nem kellett a fénykép, mert helyben készítették, az okmányirodában.

annyi minden lett, hogy alig bírok egyensúlyozni, de mégis úgy feltölt ez az egész, hogy pörgök, mint egy búgócsiga. olyan fontosnak érzem magam, most hirtelen. hmm.

hogy hogyan kerültem mezítláb a homokos szőlőtőkék közé Kecskemétre, hogyan jártam végig mikrofont szorongatva labort, üvegházat és irodát, majd hogyan értem haza egy zacskónyi szőlővel, azt szinte magam se tudom lekövetni. csak történnek a dolgok, és jó.

Krisna-völgyben meglegyezgettem pávatollal a szobrot, és kívántam. hogy ennek van-e köze ahhoz, ami munka terén az elmúlt hetekben történik, nem tudom, mindenesetre megjártam Hortobágyot, ismerkedtem szerkesztőséggel, és a Duna-parton ülve, lábaimmal a homokot turkálva igen mondtam a múltra, szigorúan átmenetileg. hogy ebből mi sül ki, én szeretném a legjobban tudni.

az augusztushúsz hagyományosan horányban telt, és biztos vagyok benne, hogy minden perccel, amit Fruzsi közelében töltünk, közelebb kerülünk ahhoz, hogy vágyakozzunk valamire, ami most még olyan elkeserítően távolinak tűnik. de mikor lesz minden körülmény adott? meddig érdemes várni? bármennyire imádom, minden alkalommal kicsit elszomorodom, miután látom őt. olyan furcsa ez az egész.

minden egy darázscsípéssel végződött. vagyis nem egyel, hanem rögtön kettővel. és tulajdonképpen nem is végződött, hanem kezdődött. vagyis inkább egyszerre mindkettő. két hét Balaton. már-már álom kategória, még akkor is, ha egy kissé fura fazon a házigazdánk, aki minden második este a mi pálinkánkat issza, kukoricát főz a sufniban és dugulást hárít el, beköltözteti a fejünk fölé a brazil gépsort, mellénk meg a szolidan szélsőjobbos újdonsült barátunkat, aki azóta is töretlenül kitart. nade azért vannak szép emlékeink is, mint a Kis-Balatonnál eltöltött órák, a hatalmas fagyikelyhek, a macska, aki kizárólag azt szereti, aki utálja, az iszonyatos mennyiségű halászlé, valamint a káptalantóti piac, ami kötelező. mindemellett jártunk Krisna-völgyben, ahol megállapítottuk, hogy bár nagyon helyesek ezek az emberek, és tiszteletre méltó, ahogy élnek, mi akkor sem leszünk Krisnások, nem nekünk való. meghódítottuk továbbá a Sümegi várat, kalandoztunk mézeskalácsok között, megtekintettük Matula bácsi kunyhójának reprodukcióját, és Fekete István írógépét, andalogtunk naplementés Balaton-parton, nevetgéltünk giccseken és nosztalgiáztunk gyufásdobozokkal, aztán eltöltöttünk egy igazán vidám napot Badacsonyban egy kollégával és oldalbordájával, aki bejött. költöttünk sok pénzt borra, kóstoltunk  különleges, csokikehelyben-borban úszó fügét, majd megérkeztünk azominózuspálkövére, ami ugye mindenek felett. közvetlenül ezelőtt még rokont is látogattunk, majd' elfeledtem, meg volt egy becsípődött derekunk is, miért is ne. végül aztán két levezető pihenőnap után elbúcsúztunk a Balcsitól, és elindultunk haza, ekkor szólt közbe a korábban már emlegetett darázs, ami úgy döntött, hogy nem viccel, és jól hátba csíp, kétszer. így esett meg, hogy bekanyarodtunk Tihanyba, mert kalciumot szerettünk volna vásárolni, és tátva maradt a szánk, hogy ez aztán milyendegyönyörű, úgyhogy egyetlen összepillantásból tudtuk is, hogy amint Füreden sikerült megvenni a kalciumot - merthogy Tihanyban nem volt nyitott patika -, nyomban vissza fogunk ide térni, hogy méltóképpen búcsúztassuk a nyaralást, s lőn. pancsoltunk bájos öbölben, tekertünk sárga vízibiciklit, találtunk egy lényt, ami egyszerűen nem létezik, és még azt se nagyon bántuk, hogy az emhetesen kicsit araszolni kellett. boldogságos, hosszú, kissé tökéletlen, de a miénk.