talán a tudatalattim dolgozott, mikor olyan könyveket vettem le a polcról az utóbbi időben, amik már régóta várakoztak, hogy elolvassam őket, és amik egytől egyig valamilyen elképzelt világba repítenek - mert ami mostanában a mi valóságunkban történik, az elől jobb elmenekülni. legalábbis arra az időre, amíg Középföldén, vagy a Roxfortban kalandozik az ember. persze van, aki a valóságban is minél távolabbra kerülne innen, de én nem. még akkor sem, ha könnyes szemmel kell hallgatnom Márta Istvánt, amint arról beszél, hogy már csak néhány nap, és itt a búcsú ideje, elköszön a színházától, hogy valami olyannak adja át a helyét, amiről jobb szót sem ejteni. még akkor sem, ha egy olyan országban vagyunk kénytelenek élni, ahol a köztársasági elnök nem tartja kötelességének, hogy fejét lehajtva, elnézést kérve távozzon a posztjáról, ha már olyan ügybe keveredett, ami etikailag és morálisan egyaránt megkérdőjelezi az alkalmasságát. még akkor sem, ha egyre inkább úgy tűnik, tanulni itt csak annak lesz lehetősége, akinek elég vastag a pénztárcája. még akkor sem. pedig.

nem tudom, miért hittem, hogy jó ötlet lesz, ha az év utolsó napjának délutánját egy interaktív horrorszínházban töltöm. én. mindenesetre így lett; nem is tudtam, hogy így tudok sikoltani. szóval, mintegy lezárásképpen sikerült szembenéznem minden létező félelmemmel, meg olyanokkal is, amikről nem is tudtam, hogy vannak. pedig. így, hogy már túl vagyok rajta, tulajdonképpen igen büszkén húzom ki magam, mert hát megcsináltam, nem mentem oda egyetlen zombihoz se, megrángatva a szakadt ruhája ujját, hogy vigyél ki innen, MOST. de nem sokon múlt. viszont legalább olyanokkal töltöttem az év utolsóját, akik fontosak.

éjfél elmúltával meg pezsőspohárral a kezünkben, és bizakodással a szívünkben álltunk az ablakban, és néztük az ingyen tűzijátékot; közvetlenül előtte pedig olyat tettem, ami egyáltalán nem jellemző: horrorfilmet néztem - a délutáni program után már sétagalopp volt.

elképesztő, hogy milyen tempóban peregnek a napok, a hónapok, az évek. ijesztő.

furcsa egy karácsonyunk volt. pofonokkal (nem szó szerint, persze), betegséggel, és egy éneklő rénszarvassal. valahogy mégis meghitt volt, bár egyúttal szomorú is, tehát nem kifejezetten hagyományos. mikor az embernek olyasvalakiben kell csalódnia, akiről nem is feltételezte volna, hogy valaha okot ad erre, az előtt csakis értelmetlenül lehet állni, tudomásul venni, és egyszer talán megbeszélni, de nem mostanában, az biztos.

másfelől viszont, ahogy ő kiállt mellettem, az mindent elmondott. pedig ott se voltam. lehet, hogy nem beszél olyan gyakran, mint szeretném, de mikor mégis megteszi, akkor abban benne van minden. és ékszert is kaptam, ami meg már túlszárnyal minden képzeletet. ráadásul gyönyörű. szóval az ünnep felemás.

mint nyugvópont a már nem is olyan távolban - ilyen a huszonnegyedike, és már csak két nap, amíg még ezermillió dolgot kell elintéznimegvennibecsomagolnielkészíteniátadnidíszíteni. utána meg a nihil. vagy pihenés, ki hogy hívja. a nyugdíjasok megajándékozását már befejeztük, visszatértem a szokásos hétköznapokhoz - napközben műtárgyak, este műtrágya. stílusosan. elképesztően sokoldalú vagyok. mindenesetre jöhetne már a jövő hét, valamivel szaporábban.

ma valami olyan negatív erő nyomott a víz alá, aminek a szorításából csak komoly nehézségek, és némi bor árán tudtam szabadulni. mintha minden, ami biztosnak tűnt volna körülöttem, hirtelen ködbe burkolózott, és ingoványra tévedt volna; mintha mindent megmérgezne valami beazonosíthatatlan erő, ami megállíthatatlanul terjed. mi történik? hogy maradhatunk a felszínen? bennünk megvan az a valami, ami összetart. meg kell lennie.

tegnap reggelre az amúgy sem vékony s kecses bokám duplájára dagadt, úgyhogy munka helyett a rendelőben találtam magam, egy órával később pedig a röntgenen, aminek eredményeképpen kiderült, hogy törés nincs, ficam van, és még valami, ami egyáltalán nem való oda: egy babszem nagyságú járulékos csont, ami ott lakik a lábfejemben, ki tudja, mióta. az orvos szerint nem kell vele törődni, engem mégis aggaszt kicsit, már a gondolat is. bár, ha eddig tudtunk együtt élni, ezután sem lehet gond. a balesetemnek köszönhetően azonban a nyugdíjasok hiába várták az ajándékot tegnap és ma, holnap viszont már hősiesen, bicegve szállítom a betevő kávé- és nápolyi-adagot. csodás.

lezuhantam ma a lépcsőn, és egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy vajon ér-e ez ennyit, mindez egy olyan házban történt, ahol a lépcsőház plafonjából növények nőttek ki, de az igazán elképesztő az volt, hogy a szomszéd ház meg úgy nézett ki, mint egy falanszter, minden tökéletes, makulátlan, és egyforma; de találkozunk vidám portással, izgatott kutyákkal és mindeközben lelki életet is éltünk - egyáltalán nem volt könnyű. hogy holnap örülhetnek-e a nyugdíjasok, az attól függ, lábra tudok-e állni.

már egy hete ajándékozzuk meg a nyugdíjasokat, és egyúttal már egy hete ajándékoznak meg minket ők olyan pillanatokkal, amiket sokáig emlegetünk majd. ezért, azért. amellett, hogy egy pusztuló világ - az egykori polgári lét - romjait látjuk napról napra, ami nagyon lehangoló, közben ezek a nénik és bácsik, az örömmel a szemükben, meg a történeteikkel, még akkor is, ha többnyire azok is olyan szomorúak, fényt visznek ebbe az egészbe. kárpótolnak. mint az Andrássy út fényei, amik még mindig olyan megkapók, hiába látja őket az ember évről évre.

node, azért volt már konyhapulton felejtett műfogsor, ajándék csoki, tangában ajtót nyitó néni, aki ráadásul még be is invitálta az ajándékhozót, szerencsére; kedves és kevésbé kedves kutyák, akik egytől egyig beindulnak a szőrös csizmámtól, továbbá szennyvíztől felázott parketta-problematika. és persze iszonyú mennyiségű lépcső, ijesztő liftek, karácsonyi vásár és forralt bor, már akinek. szeretem.

nem véletlen, hogy a cicahordót már lassan egy hónapja a csomagtartóban hurcolászom, és folyton bosszankodom miatta, hogy mikor adhatom már vissza a jogos tulajdonosának. nem véletlen, mert ha ma nem lett volna nálam a macskahordó, akkor a cicus, aki most a teraszon szundít benne, eléggé fázna. így viszont van helye. ha már így jött. mert hogy jött, kérdés nélkül, lepofozta a kutyát, és letanyázott; kedvelem. nem csak mert kicsi, és puha, és bájos, hanem mert szimpatikus a személyisége. egyáltalán nem fél a kutyától, aki viszont annál inkább tőle, ismerkedési fázis van. rájöttem, hogy mindig arra vágytam, hogy legyen egy kutyám meg egy macskám, akik barátok.

s lőn.

tegnap megjártuk Gödöllőt, csevegtünk nénikkel, csodáltunk unokákat, aztán elszáguldottunk Csömörre, ahol Szerencsekerékbe feledkeztünk - igazán nosztalgikus, ráadásul tiszta-szoba-állomás - aztán végre részt vettünk az idei évad számunkra első színházi előadásán, ami Grönholm-módszer, és Új Színház, amíg még lehet, ugye. egyébiránt élmény, nekem mindenképp. mindezek után, amolyan levezetésképpen, és egyúttal részben bemutatkozásul elnyertem kz kollégáinak összes pénzét pókeren, szerintem megszerettek.

szeretem a halloweent. ilyenkor érezzük, hogy már vannak hagyományaink. mármint nekünk, neki és nekem. még akkor is, ha csak egy tök kifaragásáról van szó. de már az ötödikről.

V. Edgár

végre beteljesedett, itt van, most akart jönni, most kellett jönnie, ami pedig majdnem napra pontosan egy évvel ezelőtt történt, azt nagyon mélyre zárhatják magukba, a fájdalmat fölülírja az öröm. amikor megcsörrent a telefon, sírni tudtam volna, - megmagyarázhatatlan -, a megkönnyebbüléstől? az örömtől? a saját keserűségemtől? vagy mindettől egyszerre. pedig még csak nem is vagyunk barátok. de annyira megérdemelte már ezt, hogy azt érezhesse, hogy tartozik hozzá valaki, és tartozik valakihez. és egyszer a mi időnk is eljön, tudom. addig meg örülhetünk, hogy örülnek.

én vagyok az utolsó, aki elvágyódna innen, és mindig azt mondtam, hogy sose tudnám itthagyni a családomat, az életemet, ezt az országot. mikor néhány nappal ezelőtt Dörner György pályázatát olvastam, amit az Új Színház igazgatói posztjára nyújtott be, és amellyel győzni tudott, úgy éreztem, hogy a következő gépre felszállnék, és olyan messze hagynám a hátam mögött ezt a helyet, hogy emléke se maradjon bennem. nem akarok egy olyan országban élni, ahol ilyen megtörténhet, ahol olyan mondatokat lehet következmények nélkül leírni, mint amilyeneket Dörner leírt - illetve, írni írhatná felőlem, magának, egy naplóba, egy távoli helyen, egy kis szobába bezárva. de hogy ezzel a nyíltan szélsőjobboldali maszlaggal, aminek egyebek mellett se füle, se farka, ma Budapesten el lehet nyerni a főpolgármester támogatását, az kiver minden létező biztosítékot. nálam. meg szerencsére másoknál is, bár tartok tőle, hogy ennek semmiféle folyománya nem lesz. persze, a kultúra mindig is függött a politikától, vagy legalábbis befolyásolva volt általa - de ami az Új Színház körül folyik, az túlmegy minden, számomra elképzelhető határon. Márta István egy gyönyörű mondatot mondott ennek kapcsán, amit leírnék ide:

"Színházat lehet elkötelezettségből, dacból, indulatból, szolidaritásból, ellenállásból, szórakoztatásból, különféle hitből és elkötelezettségből, ön- és közösségi célból, szenvedésből és szenvedélyből, szeretetből csinálni.
Egy módon nem: gyűlöletből."

hát- és derékfájós, hangos, fáradtságos, emlékezős szüreten túl.

mindig arra vágytam, hogy az egyik munkahelyemen az asztalra borulva szundíthassak húsz életmentő percet, amiért a másik munkahelyemről előző éjjel fél kettőkor értem haza. és lőn.

álltam ma délután a tetőn, szívtam egy mély slukkot a cigimből, és ekkor felcsendült a dicsőítő ének, amit istenről/nek énekeltek, és egy pillanatig nem tudtam értelmezni, hogy most akkor mivan, valahogy ez olyan nehezen jött össze a lerobbant gyárteleppel, mintha valami nem lenne a helyén, aztán fejtegetésbe kezdtünk arról, hogy miért érzik sokan, hogy tartozniuk kell valahová, amit maguknak nem tudnak megteremteni, ezért külső segítséget kérnek, így kötnek ki szombat délután egy gyártelepen hozsannázva.

by the way, erről ez jutott eszünkbe, ami miatt már az is megérte, hogy egyáltalán felmerült a téma.

ha valaki akár két hónappal ezelőtt azt mondja nekem, hogy kukoricatáblák között, a nagy semmi közepén állva a szalmával felszórt sárban, miközben az orkán erejű széllel és a sátor széléről a nyakamba csurgó vízzel harcolok, egy mikrofont fogok egy gazda orra alá dugni, és arról faggatom, hogy milyen lesz az idei termés, egészen egyszerűen kiröhögöm. meglepő dolgokat bír produkálni az élet.

a szükségtelenül, ámbár embertelen drágán megcsináltatott útlevelemmel szerdán átléptem a határt, hogy néhány órával később megmagyarázhatatlan vágyódást érezzek az oly sokat szidalmazott kicsi Magyarország után, annak ellenére, hogy ismerkedtünk szőlővel és borral, kaptunk utánozhatatlan reggelit, fejtegettük az univerzumot és filmet is forgattunk, mintegy mellesleg. Szerbia nem mutatta meg a vonzó arcát, már ha egyáltalán van neki olyan; egyáltalán nem bírtunk beleszeretni Újvidékbe, viszont hazafelé eltévedtünk, aminek köszönhetően számos falu megtekintése után ugyanarra a konklúzióra jutottunk: menjünk már haza. persze ettől még jól szórakoztunk, de ezt igazán csak magunknak köszönhetjük.

az ember gyanútlanul leül egy asztalhoz, ráadásul egy borzalmas nap után, és két óra múlva kap valamit, ami talán semmi, talán mindennél több. kell még egy kis rágódás, néhány igen, de talán most. végre. talán.

mindig izgalmas, mikor beleturkálunk a múltba. ahogy telnek az évek, áthelyeződnek a hangsúlyok, de előbb-utóbb visszatérünk azokhoz, akiktől valaha valamit kaptunk. és akiknek adtunk valamit. némelyikük nem is tűnik el mellőlünk, mások elkanyarodnak, és járják a saját útjukat, hogy aztán újra mellénk szegődjenek. hogy hívó szóra jönnek-e, vagy csak úgy, maguktól találnak vissza, nem számít. a lényeg, hogy itt vannak, és ez olyan megnyugtató érzés.

csináltattam ma négy igazolványképet, tizenegyezerért. nem, nem a retusálás került ennyibe, az dobott rá egy kevéskét, hogy mire felértem az aluljáróból, egy csinos kerékbilincs várt, mekkora szerencse, hogy még ott volt az ember a kulccsal, aki nem túl meglepő módon nyitott volt rá, hogy máshogy intézzük el, de még így sem volt belekalkulálva. ezután már csak hab volt a tortán, hogy az útlevélhez nem kellett a fénykép, mert helyben készítették, az okmányirodában.

annyi minden lett, hogy alig bírok egyensúlyozni, de mégis úgy feltölt ez az egész, hogy pörgök, mint egy búgócsiga. olyan fontosnak érzem magam, most hirtelen. hmm.

hogy hogyan kerültem mezítláb a homokos szőlőtőkék közé Kecskemétre, hogyan jártam végig mikrofont szorongatva labort, üvegházat és irodát, majd hogyan értem haza egy zacskónyi szőlővel, azt szinte magam se tudom lekövetni. csak történnek a dolgok, és jó.

Krisna-völgyben meglegyezgettem pávatollal a szobrot, és kívántam. hogy ennek van-e köze ahhoz, ami munka terén az elmúlt hetekben történik, nem tudom, mindenesetre megjártam Hortobágyot, ismerkedtem szerkesztőséggel, és a Duna-parton ülve, lábaimmal a homokot turkálva igen mondtam a múltra, szigorúan átmenetileg. hogy ebből mi sül ki, én szeretném a legjobban tudni.

az augusztushúsz hagyományosan horányban telt, és biztos vagyok benne, hogy minden perccel, amit Fruzsi közelében töltünk, közelebb kerülünk ahhoz, hogy vágyakozzunk valamire, ami most még olyan elkeserítően távolinak tűnik. de mikor lesz minden körülmény adott? meddig érdemes várni? bármennyire imádom, minden alkalommal kicsit elszomorodom, miután látom őt. olyan furcsa ez az egész.

minden egy darázscsípéssel végződött. vagyis nem egyel, hanem rögtön kettővel. és tulajdonképpen nem is végződött, hanem kezdődött. vagyis inkább egyszerre mindkettő. két hét Balaton. már-már álom kategória, még akkor is, ha egy kissé fura fazon a házigazdánk, aki minden második este a mi pálinkánkat issza, kukoricát főz a sufniban és dugulást hárít el, beköltözteti a fejünk fölé a brazil gépsort, mellénk meg a szolidan szélsőjobbos újdonsült barátunkat, aki azóta is töretlenül kitart. nade azért vannak szép emlékeink is, mint a Kis-Balatonnál eltöltött órák, a hatalmas fagyikelyhek, a macska, aki kizárólag azt szereti, aki utálja, az iszonyatos mennyiségű halászlé, valamint a káptalantóti piac, ami kötelező. mindemellett jártunk Krisna-völgyben, ahol megállapítottuk, hogy bár nagyon helyesek ezek az emberek, és tiszteletre méltó, ahogy élnek, mi akkor sem leszünk Krisnások, nem nekünk való. meghódítottuk továbbá a Sümegi várat, kalandoztunk mézeskalácsok között, megtekintettük Matula bácsi kunyhójának reprodukcióját, és Fekete István írógépét, andalogtunk naplementés Balaton-parton, nevetgéltünk giccseken és nosztalgiáztunk gyufásdobozokkal, aztán eltöltöttünk egy igazán vidám napot Badacsonyban egy kollégával és oldalbordájával, aki bejött. költöttünk sok pénzt borra, kóstoltunk  különleges, csokikehelyben-borban úszó fügét, majd megérkeztünk azominózuspálkövére, ami ugye mindenek felett. közvetlenül ezelőtt még rokont is látogattunk, majd' elfeledtem, meg volt egy becsípődött derekunk is, miért is ne. végül aztán két levezető pihenőnap után elbúcsúztunk a Balcsitól, és elindultunk haza, ekkor szólt közbe a korábban már emlegetett darázs, ami úgy döntött, hogy nem viccel, és jól hátba csíp, kétszer. így esett meg, hogy bekanyarodtunk Tihanyba, mert kalciumot szerettünk volna vásárolni, és tátva maradt a szánk, hogy ez aztán milyendegyönyörű, úgyhogy egyetlen összepillantásból tudtuk is, hogy amint Füreden sikerült megvenni a kalciumot - merthogy Tihanyban nem volt nyitott patika -, nyomban vissza fogunk ide térni, hogy méltóképpen búcsúztassuk a nyaralást, s lőn. pancsoltunk bájos öbölben, tekertünk sárga vízibiciklit, találtunk egy lényt, ami egyszerűen nem létezik, és még azt se nagyon bántuk, hogy az emhetesen kicsit araszolni kellett. boldogságos, hosszú, kissé tökéletlen, de a miénk.

nyaralunk, első nap. fölöttünk tizenéves szörcsögő-vinnyogó bagázs, falak papírból ofkorsz, mellénk pedig érkezett egy szimpi, enyhén náci, hobbifotós ifjú, aki megette az összes zsemlénket, viszont főzött vacsorát. szeretem.

változás. sose tudtam könnyen megbirkózni vele. ahogy tegnap ott ültünk vele szemben, kiszolgáltatottan, sírva, tehetetlenül, azt az érzést nem fogom elfelejteni soha. valaminek vége van, és nem is az a legrosszabb, hogy megint kezdhetem elölről valahol máshol, hanem hogy a mindennapjaim szokott rendje megborul, és ettől olyan elveszettnek érzem magam, hogy az leírhatatlan. bár a munka nem minden, akkor is meghatároz, és az emberek, akikkel közel három éven át egy asztalnál ültem, a közösség, amivé formálódtunk, elképzelhetetlenül hiányozni fog.

annyira dühös vagyok. miért ilyen az ember? mintha csak valami húzta volna magával az úton, aminek csak ez lehetett a vége. determinálva volt. még egyel többen a huszonhetesek klubjában.

a jövő egyre bizonytalanabb, ingoványos talajon lépkedünk, próbálunk fogást keresni. egy hajszálon függünk, és csak remélni tudom, hogy a szavaink legalább egy kis időre késleltetik, ami elkerülhetetlennek látszik. kiszolgáltatva lenni - ez a legnehezebb dolog.

napokat számolok, sokszor sok, sokszor kevés, máskor vágyakozom, és ma el is keseredtem, amellett, hogy láttam otthonokat szépülni, és örültem, csak ilyenkor mindig beférkőzik valami keserűség, hogy mikormár. a határaimat feszegetem ismét, csak most legalább határozottan körvonalazódik a vége. olyankor átkapcsolok, odagondolom magunkat, előre. húzom a strigulákat.

egyébiránt itt épp tél van, két napja meg átéltem azt az érzést, amit utoljára gyerekkoromban, csak akkor még nem voltak ekkora viharok, legalábbis nem emlékszem, hogy lettek volna, szóval a takarótól reméltem, hogy megvéd, és egyáltalán nem volt jó. persze nem csak én féltem, a négylábú beköltözött a konyhába, és egészen otthonosan érezte magát. pardon, háromlábú. tegnap a fele varrattól megszabadultunk, de a másik fele makacsul ragaszkodik, úgyhogy lesz még néhány körünk az állatorvosnál, érzem. egyébként egészen jól viseli a búrát, ami megfosztja a periférikus látásától, és boldogan ugrándozik mind a három egészséges lábán. viszont most bőrgyulladása lett, úgyhogy betadinozhatunk reggel-este. hát nem remek móka ez az állattartás?

gazdagabbak lettünk egy tizenöt centis vágással, és újra a parabolás napokat éljük - egyszóval minden rendben. bár eleinte szomorúnak találtam, ahogy három lábon ugrálva küzdött a műanyaggal a nyaka körül, mostanra viszont, hogy ő is feléledt, és kezd magára találni, könnyű szívvel átadom magam a kacagásnak, amikor tüsszent, és a parabolával lefejeli a földet, majd visszapattan onnan, és ugyanolyan bambán bámul, mintha legalábbis azt mondaná, a tököm tele van az egésszel. még hat nap, és varratszedés. mivel az új állatorvosunktól még nem tiltottak ki, mert se az ajtófélfát nem szakítottuk le, se semmi egyéb kárt nem okoztunk egyelőre, van remény, hogy a varratszedés után sem tanácsolnak el végleg. tán.

várakozni mindennél nehezebb.

mindannyian elhagyunk olykor dolgokat. fél pár zoknit, egy tollat, plüssmackót. vagy embereket. esetleg olyat is, akit szerettünk. és sosem kerülnek elő. normális esetben egy zokni miatt nem aggódunk túl soká. csak nyugtázzuk, hogy nincs meg, és kész. nem törődünk vele. ha viszont olyasvalakit veszítünk el, aki közel állt hozzánk, talán sosem adjuk fel a reményt, hogy egyszer megtaláljuk. és miért ne hihetnénk benne, hogy létezik egy másik dimenzió, ahol összegyűlnek az elveszett tárgyak és emberek? bár abszurdnak tűnik, mégis borzongató eljátszani a gondolattal. összeszámolhatatlanul sokszor futkosott a hátamon a hideg ennek a könyvnek az olvasása közben. olyan nagyon ügyesen felépített, misztikus, közben pedig mégis valóságos, és valamiért olyan mélységekig hatolt bennem, hogy egészen a hatása alá kerültem. nem most olvastam utoljára, annyi bizonyos.

a világ nem lassult le, viszont a helyzet romlott, a héten vesztettünk kollégákat - lassan elfogyunk -, ennek folyományaként készítettünk búcsúajándékot, de kiderült az is, hogy bár még papírom is van róla, mégsem értek a kommunikációhoz - ez meg maga a folyomány, vagy inkább a folyomány folyománya, a hozzá tartozó tény pedig az, hogy a kutyám térdszalagja elszakadt, úgyhogy most három lábon ugrál, és még kopasz is, mert meg kellett szabadítani a bundájától. holnap meg majd kiderül, hogy mikor lesz kénytelen kés alá feküdni; kissé tehát odavagyok. aztán mikor éppen már nagyon kezdeném magam sajnálni, csörög a telefon, és rájövök, hogy van rosszabb. és csak hálás lehetek, hogy nem velem történik ilyesmi.

tegnap csábító spanyol lányokkal álmodtam (mármint nem engem csábítottak, hanem őt), ma meg repkedő szőrpamacsokkal. tényleg jól meg kellene gondoltom, hogy mivel foglalkozom agyban elalvás előtt.

olyan szinten volt káosz az elmúlt hét utolsó két munkanapja, hogy csak arra tudok vágyni, kicsit lassuljon le a világ, és benne én, és mindenki legyen kedves és zombiszerű, és ne akarjon tőlem semmit, ahogy én se akarok semmit, csak egy kis nyugalmat, mondjuk egy kertet, egy hintaággyal. persze nem mindegy, hol. azt a rohanást és kapkodást, amit végigcsináltam, és amiből csak a rohanást és a kapkodást utálom úgy istenigazából, még elmondani is lehetetlen, közben egy hirtelen jött meglepetésbulival, egy sánta kutyával, egy tálca sörrel, egy új autóval és egy mindezt lezáró hétvégi kiruccanással, ami viszont kicsit felemásra sikerült, egyszerre van sós és édes íz a számban. mindenesetre nehéz lesz kivárni az augusztust, amikoris két hétre távozunk feltűnés nélkül, csak jönne már.

naivitás volt részemről azt gondolni, hogy idén kimarad a szokásos cserebogár-invázió, mint kiderült, most élik ugyanis reneszánszukat a kis rohadékok, csak nagyjából másfél hónapot csúsztak. a rémálmom, mikor koppannak az üvegen.

a tegnap reggelire fogyasztott nyugtató után bárgyú mosollyal konstatáltam, hogy hiába néztem előző este google térképet, meg útvonaltervet is, ahová mondták az apeh épületét, ott csak egy lerombolt ház hűlt helye szomorkodott, én meg arra gondoltam, hogy valaki biztos hamarabb ért oda nálam. aztán hamar kiderült, hogy mindenki tévedett, mert az épület áll, újdonat-új pompájában - csak épp a másik oldalon. miután átkeltem, és szerencsésen megtaláltam a pultot, amelyre támaszkodva bemondhattam a nevemet, és igazoltam a személyazonosságomat is ügyesen, egy pillanatra felkaptam a fejem a portás mondatára, ami valahogy úgy hangzott, hogy "üljön le, azonnal jönnek magáért" - na akkor egy pillanatra mintha elillant volna a nyugtató hatása, de legalábbis kezdtem magam furán érezni, és ahogy elnéztem a többi sorstársamat, akik körülöttem üldögélve hasonlóképpen szorongatták az összekészített kis papírhalmukat, meg az imént kapott felcsiptethető vendégbelépőt, ők sem voltak jobban. aztán a sorban leérkező ügyintézők a nevek bemondásával vitték egyesével az aggódó ügyfeleket, és már csak ketten ültünk ott, mire megérkezett egy szimpatikus hölgy, és bemondta a nevem. lendületesen pattantam át a beengedőkapun, kezet is fogtam, ő meg furán nézett, és megkérdezte, biztos én vagyok-e az. mondom én. mire a balomról szerényen megjegyezte a maradék egy várakozó, hogy őt is így hívják. és persze nyilván érte jöttek előbb. szóval percekig szemben ültem egy névrokonommal tudtomon kívül, ha sejtettem volna, alaposabban megnézem. egyébként semmiben sem hasonlítottunk. aztán végre megérkezett az én ügyintézőm is, és kezdetét vette az egy órás csevegés, aminek a végén vegyes érzelmekkel távoztam. mindenesetre jobb volt az épületen kívül. érdekes, hogy az embert még akkor is halálosan nyomasztja még a gondolat is, hogy az apeh akar vele randevúzni, ha egyébként semmi olyasmi nincsen, ami miatt ne találkozhatna velük nyugodt lélekkel. ez nyilván valami hülye pszichológia. érdekes módon mégsem az jutott róla eszembe, hogy milyen jó, hogy ilyen fontos vagyok. hát ilyet.

tegnap pünkösdhétfő alkalmából betértünk egy aprócska vegyesboltba, mivel ugye minden más zárva volt, hogy vételezzünk két roppant fontos dolgot: sört és tampont. a kettő négyzetmétre alapterületű boltban egy komplett család foglalt helyet, hárman voltak, a pult mögött bácsi ücsörgött, a maga hatvan évével és százötven kilójával. zavartam mosolyogva kérdeztem, tampon van-e? mire egy egész kartondoboznyit tett elém, hogy válogassak kedvemre, de közben azt is fontosnak tartotta, hogy kiokosítson: ha az olcsóbbikat veszem, az is éppen ugyanolyan jó lesz, mert mindegyik ugyanazt tudja. közben z kihalászta a söröket a hűtőből, nem volt könnyű mindez a két négyzetméteren, aztán mikor mikor már épp távozni készültünk, a bácsi úgy rászólt, hogy egy pillanatra megrettentem, pedig csak azt akarta mondani, hogy ad egy zacskót a sörnek, ahogy fogalmazott: nehogy megfázzon z hónalja. igen, életem egyik legbizarrabb szösszenete volt ez.